Írta Orbán Csaba
Robog az idő a Hálaadás ünnepe felé, innen párat alszunk Mikulásig, majd szinte észrevétlenül érünk a Karácsonyi Ünnepekhez, és rövid idő múlva már el is érkeztünk a 2022-es Új Esztendőhöz.
Manapság a legtöbb embertársunktól azt halljuk, hogy semmire sincs időnk, sok a tennivaló, ’zajlik az élet és mi csak kapkodjuk a fejünket, hogy “na most, meg miről maradtam le?” – mintegy sajnálva magunkat, mintha valamiről tényleg lemaradtunk volna…
Fizikából azt tanultuk, hogy minden, így az idő is: relatív fogalom. Minél kellemesebb számunkra valami annál gyorsabbnak tűnik az idő múlása. Ez kedves gondolat, mert eszerint, ma mindennek nagyon kellemesnek kell lennie, azonban a mai időérzékelésünk nagyban a kommunikációs csatornák (túl)használatára vezethető vissza. Egyszerűen szeretünk gyorsan és hatékonyan kommunikálni. Ez régen is így volt, amikor az ismerősök találkoztak egymással, akkor elbeszélgettek, és így az idő pikk-pakk gyorsan eltelt. Manapság az értékes időnk egyik legnagyobb felemésztője: a modern kommunikáció rengeteg lépcsős folyamata.
Napjainkban a kommunikációt főleg távkommunikációs eszközökön bonyolítjuk. Akár ismerőseinkkel akár idegenekkel, az információ-átadást egyre gyakrabban táveszközzel oldjuk meg. Közismert tény, hogy ezekből az eszközökből több mint a szükséges mennyiség áll rendelkezésünkre, ki-ki ízlése, korosztálya, ideje, vagy szükségének megfelelően.
Megfigyelhető a távkommunikáció adta társadalmunkban, hogy az információk kicserélése néha személytelenné válik. Sokszor az az ember érzése, hogy a kommunikáció nem a párbeszédet, hanem csak a kijelentéseket, illetve az ötlet megfogalmazóját szolgálják. Ez az öncélú kommunikáció válaszul sajnos sokszor közömbösséget eredményez, de még ha eredményt is hoz, akkor is több esetben jelent megalkuvást, mint megegyezést. A megalkuvás és a megegyezés között a lényegi különbség a részletekben rejlik. Amíg a megalkuvás (kompromisszum) esetében az emberek az az érzése, hogy megoldás született, de senkinek sem lett igaza, addig a megegyezés ennek az ellenkezője: úgy születik megoldás, hogy mindenkinek a véleménye érvényesül.
Hogyan jön ide a cserkészet? – kérdezhetné valaki. Hiszen ez egy társadalmi jelenségnek a fejtegetése…
A cserkészet legfőbb feladata a jellemnevelés – mondta Robert Baden Powell, a cserkészmozgalom megálmodója, egy beszédében több mint száz évvel ezelőtt. A jó jellemű ember nem csak azzal törődik, hogy önmagának mi a fontos, hanem azzal is, hogy másnak mi a jó, és ennek érdekében cselekszik! Ezt a köznyelven „jó szándéknak” hívjuk.
Néhány cserkészvezető társunk azt gondolja, hogy a minket körülvevő rengeteg információs csatorna nem a jellemnevelést szolgálja. Lépten-nyomon azt az üzenetet halljuk, hogy “Élj a mának!” „Élj magadnak!” „Akkor vagy sikeres, ha különb vagy mint más!”
A fiatalok napjai pörgősek. Az iskola elhalmozza őket mindenféle komplikált gondolattal, kihívással és feladattal. A szülők rengeteget tesznek a gyerekeikért. Életre szóló, kellemes élményeket akarnak nyújtani nekik, míg eközben maguk a fiatalok keresik a saját identitásukat. A kis megmaradt szabadidejükben a gyerekek úgy, mint felnőttek is, gyors, elektronikus játékokat játszanak. A TV sugározza az érdekesebbnél érdekesebb dolgokat a nap minden órájában. Mindenki jelen van a digitális médiában. A szülők szeretnének utódaiknak minél előbb, minél több és minél maradandóbb egyéni győzelmeket biztosítani, hogy később az adjon majd erőt és motivációt a nagyobb feladatok megoldásához. Ezért mindenki volt már Disneyland-ben, Universal Studios-ben, Legoland-ben, stb. Már fiatalon megismerték a “világ hét csodáját”. Nem véletlen hát, hogy a sok benyomás terhe alatt a társadalmunk nagy része nem akar személyes kapcsolatok által szerzett még több információt.
A cserkészet a pörgéssel és közömbösséggel szemben: mértéket, önfegyelmet, az ön- és mások becsülését gyakorolja.
Példának okáért: számunkra az a jó, ha az élő fára nem nyersanyagként, vagy a magunk szükségleteként tekintünk, hanem ha tiszteljük abban az életet adó élőlényt. Egy cserkésznek, ha szüksége van egy botra, és választhat egy földön heverő ág és egy fa élő ága között, még akkor is valószínűleg azt használja, ami természetes módon már nem él, még ha az nem is a legszebb, legegyenesebb példány. Úgyszintén, ha egy kötelet kell kifeszíteni a fához akkor sem használunk szöget, vagy csavart, hanem a kötélre csomót kötünk, ami nem bántja meg a fát.
Bármennyire valószínűtlennek hangzik, ez a viselkedés is a kommunikáció egy elemi módja.
Ezt persze tovább is gondolhatjuk: és az emberek közti kapcsolatokra is alkalmazhatjuk e viselkedést. Csak annyi emberrel próbálunk kapcsolatot tartani, amennyivel kölcsönös, tiszteleten alapuló jó viszonyt tudunk fenntartani.
Ha valaki megszólít bennünket, annak természetesen illik válaszolni… “Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” – tartja a néphagyomány.
A sikert az életben, a családon, a barátságon, az összetartáson keresztül tapasztaljuk meg nem a világ csodáinak egyéni és futó látványából.
Az emlékeinkben lévő kedves élményeink értékesebbek a szociális médiafelületek vagy TV-adások összes képgyűjteményénél.
Azt is mondják, hogy amíg beszélünk addig nem hallgatunk másokra …
A cserkész módszerek arra tanítanak bennünket, hogy csak akkor beszéljünk, amikor mondanivalónk van egymás számára!
“Tiszteld a szót, és tégy a közjóért, mert a tettek magukért beszélnek!”