Írta: Horváth Márta & Nagy Kinga Bíbor
Mesélj kicsit a fiatal korodról!
Sopronban nőttem fel. Másodévesként kerültem Budapestre a Patrona Hungariae Római Katolikus Leánygimnáziumba. Jóformán senki sem tudta, hogy létezik leány katolikus iskola a kommunizmus éveiben. Mikor hallottam róla, egyből oda szerettem volna menni. Az iskola kitűnő volt, az akadémiai követelmény magas színvonalú, de a kollégium számomra olyan volt, mint egy börtön. Én egy szabad szellem voltam már akkor is, saját elképzelésekkel és nehezemre esett az ottani merev gondolkodásmóddal napi szinten szembesülni. Egyszer azért lettem leteremtve a lábamról, mert levettem a kiszakadt harisnyám, ami a nővérek szemében már erkölcstelen mezítelenségnek számított. Ha a szüleim a fővárosban laktak volna és iskola után hazamehettem volna a meleg családi légkörbe, úgy nem lett volna gond, de a kollégium rideg hangulatát rosszul viseltem. Az iskoláért hálás vagyok, ott sok értéket kaptam, de a kollégiumból csak a barátnők maradtak meg kedves emlékként. Csak két évet bírtam ott ki, majd visszamentem Sopronba. Volt egy másik indokom is a hazaköltözésre és iskolaváltásra. Azt feltételeztem, hogy katolikus iskolából biztos nem vesznek majd fel egyetemre. Ebben tévedtem. A felvételi bizottságok is tudták, hogy ez a leánygimnázium kiváló színvonalú. Végül mégsem sikerült bejutnom felsőoktatási intézménybe, mert a soproni gimnázium igazgatója vad kommunista volt és mint utólag kiderült, nem továbbította a bizonyítványom, mondván, hogy nem fog egy ‘Szűz Mária pecsétes’ bizonyítványt elküldeni a felvételi bizottságnak. Mi erről nem tudtunk, csak vártuk jóhiszeműen a felvételi vizsgát és csak nyár végén kezdtünk el nyomozni, hogy mi is történhetett. Ebben az időben a kommunisták ilyenek voltak, gondolták, hogy “majd megmutatjuk neki, elküldjük gyárba dolgozni”. Én viszont úgy döntöttem, hogy “már csak azért se” és utolsó pillanatban jelentkeztem Pestre diétásnővér képzésre. Nagyon intenzív program volt, nyáron is folyt az oktatás, két év alatt végeztük el a képzést, ami optimálisan jóval hosszabb kellett volna legyen, de ekkor még kísérleti jelleggel működött az intézmény. Azóta a Semmelweis Egyetemhez tartozik az iskola.
Hogy kerültél Amerikába?
1965-ben házasodtam össze a férjemmel. Ő mint 56-os menekült jött ki az USA-ba, rokonok szponzorálták. Az apja oldaláról amerikás család voltak, a nagyapja kétszer is kijött dolgozni a Studibaker kocsigyárba mint kovácsmester a 19-20-ik sz. fordulóján. Egyik leányát magával hozta, aki itt férjhez ment, és így alakult meg a Horváth család amerikai ága Indiana államban. A gyerekeim apja 10 évvel a forradalom után hazalátogatott, mikor a Kádár kormány amnesztiát adott az 56-osoknak. A testvérei biztatására Alex ekkor kérte meg a kezemet és meg is házasodtunk Magyarországon. 1966 január 31-én érkeztem Amerikába, szintén Indianába, 1966 július 4-én, a szabadság napján pedig megérkeztünk Seattle-be. Ennek a dátumnak mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam. Sose felejtem el, ahogy behajtottunk az autóval a városba az I 90 hídon és a Lake Washington tavon keresztül. Ugyanebben az évben született meg az első gyermekünk is. Elmondhatjuk, hogy számomra ez egy nagyon eseménydús év volt. Akkor még nem ismertünk itt senkit, nem volt védőnőnk, az egyetlen segítségem egy könyv volt – Hogyan gondozzunk csecsemőt? címmel -, amit Anyukám küldött. Később egy amerikai anyuka javasolta, hogy vegyük fel a kapcsolatot a Public Health Nurse intézménnyel. Ők küldtek hozzám egy nővért, aki egy angyal volt! Én akkor még angolul se beszéltem. Ez a kedves fiatal hölgy hetente, majd havonta, majd pár havonta meglátogatott és tanácsokkal látott el. Nagyon hálás vagyok neki az akkor nyújtott segítségért és kedvességért. A férjemet a Boeing hozta Seattle-be és ott a személyzeti osztályon valaki megadta neki egy másik magyar alkalmazott nevét és címét. Igy találtunk az első magyar ismerőseinkre Seattle-ben.
Volt honvágyad a kiköltözés után?
Az első két-három évben sírós honvágyam volt, mert hozzá kellett szoknom ehhez az esős, szürke éghajlathoz. Annak ellenére, hogy nagyon örültem neki, hogy ide kerültem, hiányzott a családom, az újszülött babánkat nem tudtam megmutatni a szüleimnek. Hiányzott, hogy nem volt olyan barátom, akivel őszintén megoszthattam volna a problémáimat. A katolikus iskolából az igazgató, aki pap volt, tartotta bennem a lelket, sokat köszönhetek neki. Nagyon jó ember volt. Azt mondják, hogy a Jóisten feltétel nélkül szeret bennünket, Ő ezt a tiszta szeretet sugározta magából.
A honvágyam végül akkor múlt el, mikor megvettük a jelenlegi otthonunkat, ahol most is élek. Mikor először megláttam ezt a házat, az ugyanúgy szíven ütött, mint mikor először pillantottam meg Seattle-t. Ezek életem különleges pillanatai közé tartoznak.
1966-ban érkeztél Amerikában és 1983-ban kezdett el megvalósulni a Hírek, majd ennek nyomán a szövetség. Mi történt a közbenső időben?
Addig élt és érett bennem a gondolat. Különösen akkor éreztem egyre fontosabbnak a megvalósulását, amikor a gyermekeim elkezdtek cseperedni és nem volt arra anyagi lehetőségünk, hogy minden évben Magyarországra utazzunk, hogy a nagymamával, rokonokkal találkozhassanak. Úgy éreztem, hogy el vannak szigetelődve és azt látják maguk körül, hogy csak a szüleik beszélnek magyarul. Összejártunk néha más magyar családokkal, de nem feltétlen volt mindenhol gyerek. Szerettem volna, hogy legyen egy közösség, ahol látják, hogy mások is magyarok, nemcsak a szüleik.
Aztán mikor belekezdtünk Sue Isely-val a szervezkedésbe, sokan jöttek segíteni. Kolompos kell csak és akkor jönnek utánad a többiek! Többször megkérdeztem a Jóistent, hogy miért én? Úgy éreztem, vannak itt nálam tehetségesebb, tanultabb, ismertebb, alkalmasabb magyarok. Valóban így volt, azonban valószínűleg nem volt kolomp a nyakukon! Én kulturális és társas közösséget szerettem volna teremteni, ahol nincs viszály, ahol nincs politika, mert a politika széjjelválaszt. Szerettem volna megalapozni egy közösséget, mely összetart.
Mesélj kicsit a kezdetekről, a megalakulásról!
A kezdetekkor, mikor találkoztam magyarokkal, felírtam a nevüket és az elérhetőségüket, így gyűjtöttem a környéken élő magyarok névsorát.
Az első Hírek 1983 szeptemberében jelent meg és Sue Isely-val együtt szerkesztettük, aki a magyar néptáncban volt érdekelt és szerette volna ha megélénkül az érdeklődés a magyar néptánc iránt, mind résztvevők, mind közönség tekintetében. Annyira elszántak voltunk, hogy az első számokat a saját pénzükön sokszorosítottuk és postáztuk. Domonkos Pista volt az első szponzorok egyike. Miután megjelentek az első számok, sokan érdeklődtek, áll-e valamilyen szervezet mögötte? Ez is megerősítette bennem egy magyar egyesület szükségességét. Nem akartam elfogadni azt a közhiedelmet, hogy a magyarok csak perlekedni tudnak egymással. Szerettem volna bebizonyítani, hogy nem veszekszünk többet, mint más nemzetek. Sue-val remekül tudtunk együtt dolgozni: én megálmodtam a szövetséget, Sue pedig tudta, hogyan lehet azt kivitelezni, ismerte az amerikai törvényeket.
A 80-as években nagyon sok menekült magyar érkezett. Az International Rescue Committee-nek köszönhetően sok új magyar került Seattle-be. A menekültszervezet is érdeklődött, hogy van-e helyi magyar egyesület? Ez ismét megerősített abbéli hitemben, hogy valóban szükség lenne helyi érdekképviseletre. A Hírek 1985 augusztusi és szeptemberi számában leközöltük a korábbi két évben Seattle-be érkezett magyarok névsorát azzal a céllal, hogy ha valaki munkát tud nekik ajánlani a közösségből, akkor jelentkezzen!
A szövetség megalapításához segítséget az Ethnic Heritage Council-tól kértünk. Bud Bard volt az akkori elnőke, ő javasolta, hogy egy Alapító Bizottságot kéne összehívnunk, felmérni, hogy valóban van-e igény az egyesület megalapítására. A bizottság első ülését az ebédlőmben tartottuk. A tagok kiválasztásakor próbáltam minden egyes csoportot reprezentálni: úgymint a 40-es évek bevándorlóit, az 56-osokat, a 80-as években érkezetteket, első- ill. másodgenerációsokat és a néptáncosokat. A magyar névlistám addigra igencsak felduzzadt, a sajátomat egyesítettem mások listáival. Ez alapján felosztottuk egymás közt, hogy ki kit hívjon fel telefonon. Azt vizsgáltuk, hogy szeretnék-e és támogatnák-e egy helyi magyar szervezet létrejöttét? A válaszok kiértékelése arra mutatott rá, hogy igenis volt létjogosultsága a magyar szövetség életre hívásának.
Az alapításhoz más szervezetektől is kértünk segítséget, a Washington-i Ausztriai Kulbbal és a Washington-i Okinawa Klubbal vettük fel a kapcsolatot. Állandóan figyeltem, hogy kitől mit tanulhatunk, folyamatosan gyűjtöttem az információkat.
Úgynevezett Magyar Klubot nem szerettem volna alakítani, mindenképp egy megkérdőjelezhetetlen költségvetésű non-profit szervezetet kívántam létrehozni, ahol a magyarok mellett nem-magyar házastársak, barátok és a magyar kultúra iránt érdeklődők is képviselve vannak és helyet kapnak. Nagyon sok követelménynek kellett megfelelnünk, hogy non-profit egyesületté válhassunk. Meg kellett alkossuk a saját alapszabályzatunkat, ebben szintén az Ethnic Heritage Council sietett a segítségükre. Az Alapító Bizottságunkból Benyák Imre dolgozott sokat a mi szabályainkon. Az elkészült alapítási dokumentumokat végül Olympiában kellett beadnunk.
Ekkoriban a Northgate-nél évente szervezett az Ethnic Heritage Council egy ún. EthnicFest rendezvényt. Sok nemzet mutatta be a kultúráját ezen a fesztiválon, de sajnos a magyarok nem; ami engem nagyon zavart. A Museum of History and Industry-ban szintén minden évben volt nemzetközi karácsonyi rendezvény. Minden nemzet állított karácsonyfát és hétvégente műsort adtak elő. Bántottt, hogy a magyar kultúra itt sem jelent meg. Ezért a Hírekben megkértük az olvasókat, hogy akinek van pár szaloncukra, az járuljon hozzá egy magyar karácsonyfa állításához. Sokan jelentkeztek erre a felkérésre és ajándékozták oda a megőrzött kis szaloncukrukat. Többen segítettek a karácsonyfa feldíszítésében is. Az volt az ötletem, hogy a karácsonyfa alá tegyünk magyar nemzeti viseletet bemutató babákat. Az összefogás olyan eredményesre sikerült, hogy abban az évben a legszebb fa díját a magyar fa nyerte el, amit a televízió is bemutatott. Végül a Nemzetiségek Fesztiválján is visszatérő résztvevőkké váltunk és több évben is megkaptuk a legszebb stand díját.
Mely sikerekre vagy a legbüszkébb a szövetséggel kapcsolatban?
Sokra, de elsősorban talán arra, hogy a szövetség életben maradt. Hogy mindig volt, aki átvegye a fáklyát és tovább vigye.
Kezdetben nagy hálát és köszönetet éreztem, amiért egyre többen csatlakoztak az egyesülethez. A Hírek első száma kb. 100 példányban jelent meg 1983-ban. Elnökségem évében (1985-86) 500-ra nőtt a címlistánk! Azt ígértük, hogy az első száz tag számít alapítótagnak és ha egyszer lesz egy magyar ház, akkor ki lesz írva majd a nevük. Ez eddig még nem vált valóra, talán majd a jövőben.
A másik, amire büszke vagyok, hogy a gyermekeim megkaphatták a magyar közösséget, amiről álmodtam: volt magyar iskola és magyar néptánc csoport. Kezdettől fogva mind a három gyermekem táncolt és éveken keresztül szórakoztatták a magyar közösséget a táncukkal. Sokáig a tánccsoportban ők voltak az egyetlen magyarok, aztán fokozatosan mások is csatlakoztak. Én nem tartom magam néptáncosnak, de én is bekapcsolódtam, hogy példát mutassak másoknak is.
A magyar közösség kialakulása indította útjára a TiTi Tábort is, ami eredetileg a népi táncos Linda Teslik ötlete volt, aztán később Sue Isely és családja vette át a szervezést. Én viszont kétszer hívtam meg Amerikába Timár Sándort és Böskét a Magyar Állami Népi Együttesből, és tanító turnét szerveztem nekik. A Nyugati-Part több városában tartottak néptánc és koreográfia workshopokat.
A magyar katolikus gyülekezetnek is szerveztünk magyar szentmiséket, kezdetben Vancouverből hívtam papot. Ugrin atya gyakran hóban utazott hozzánk nyugdíjba meneteléig. Később református Istentiszteleteket is szerveztünk Vitéz Kati kezdeményezésére.
A tíz éves évforduló megünnepléseként kiadtunk egy könyvet. Ez sok történeten és fényképen keresztül mutatta be a szövetség megalakulását, illetve mindazokat, akik kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a szervezet életében. Összességében közel egy évembe telt a könyv összeállítása. Én voltam a főszerkesztő, de ott is egy egész bizottság, segítő gárda állt mögöttem, amin belül mindennek megvolt a maga felelőse. Nélkülük a könyv nem készült volna el. Fűrész Lucy, Isely Sue és Mario, Pearman Katalin, Kosály Márta, Szablya Ilona, ifj. Szablya János, Lester Kathy és Connor Judith neveit külön is meg kell említenem. A könyv ötlete az akkori elnök, Juhász Pál agyából pattant ki, de ő csak egy pár oldalas prospektusra gondolt, nekem viszont a fantáziámban megszületett egy teljes és részletes könyv gondolata. Juhász Pál mutatós borítót tervezett a könyvünknek és nagyon szép előszót is írt. (“Elsősorban is köszönet és elismerés jár Horváth Boros Mártának, aki nemcsak hogy szervezte a könyv létrehozását, hanem az ő lelkes munkájának az eredménye, hogy először a magyar újság, majd azt követően a magyar szövetség megalakult. Ő gyújtotta meg az első kis tüzet az itteni magyar szellem telében.”)
Annyi mindent csináltunk az első években! Így utólag visszagondolva nem is értem, hogy volt rá energiám, időm? Egyszerűen Sue meg én nem aludtunk. Akkoriban kirakatrendezőként dolgoztam és az áruházban magas létrákra kellett felmásznom. Egyszer, mikor egész éjjel nem aludtam és másnap fent voltam a létrán, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy munkát kell váltsak, mielőtt egyszer a fáradtságtól leszédülök a létráról. A prioritásom egyértelmű volt, úgy éreztem, hogy a Híreket nem hagyhatom abba, helyette inkább a létrázást kéne, ezért átmentem a bútorosztályra eladónak.
Nekem úgy tűnik, hogy a privát életedben is mindent a közösség köré szerveztél.
Igen, az volt a centrum. Ezt a díjat egyben a gyermekeimnek szeretném felajánlani, tudniillik talán ők jobban örültek volna, ha az anyukájuk többet törődött volna velük, mint a magyar közösséggel, de legalább most itt a kézzel fogható eredménye a munkámnak, amire ők is büszkék lehetnek.
Voltak bőven a szervezet köré fonódó családi programjaink is, például mikor a Híreket kiküldtük, borítékolni kellett és a bélyegeket a gyerekek ragasztották fel. Vagy amikor rendezvények alkalmával fel kellett díszíteni a termet, olyankor mindig a férjem és a gyerekek is segítettek.
A férjed támogatott téged a szövetségi munkádban?
Igen. Egyedül a népi táncot nem tartotta fontosnak, azt mondta abból nem lehet megélni, meg hogy a gyerekeknek abból nem lesz semmi hasznuk. Ebben nem volt igaza, hiszen a fiúnk, Tibor két évig Magyarországon táncolt a Magyar Állami Népi Együttesben, miközben magyarul is tanult a Balassa Intézetben, hogy a University of Washington Henry Jackson International Studies fakultásán letehesse a megkövetelt idegennyelvű vizsgát. A népi tánc mindhárom gyerekemnek egy életre szóló szép hobbit adott.
Mondhatjuk tulajdonképpen, hogy a szövetség a negyedik gyermeked?
Igen, pontosan. Ott voltam a születésénél és még mindig itt vagyok. Néha korábbi tapasztalataimra támaszkodva sugalmazok, javaslok dolgokat, de már csak a háttérből.
A mai (2022. szeptember 23 – a Szerk.) magyar szentmisén elhangzott egy részlet, amit megjelöltem magamnak, mert fontosnak tartottam. ‘Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.’ (Lk 18, 14) Erre mindig emlékeztetnünk kell magunkat illetve magamat.
Végül hadd kérdezzem meg, hogy mivel töltöd manapság legszívesebben az idődet?
Elsősorban az unokákkal, családdal és barátokkal. 14 éves korom óta hobbimmá vált a fotózás, sok időt töltök vele. Aztán a kerti munkát is szeretem, bár én nem vagyok kertész, de a kertben mindig eltölt a hála, hogy ilyen szép helyre sodort az élet és a Jóisten, és ahol a hatalmas fenyőfáimra felnézve a soproni erdőkre emlékezhetek.
A Hírek első száma 1983 szeptemberében
Az 1983/84-ben Seattle-be érkező magyarok listája a Hírek 1985 augusztusi számában
Horváth Boros Márta – A szabadság szelleme díj nyertese 2022-ben
A szabadság szelleme díjat 1986-ban alapították és olyan honosított állampolgároknak adják, akik jelentősen hozzájárultak úgy a saját nemzetiségi közösségükhöz, mint a szélesebb közösséghez is.
Horváth Boros Márta Magyarországon született, Sopronban és 1966 július 4-én érkezett Seattle-be. Az USA-ba történő emigrálása egy késői következménye volt az 1956-os forradalomnak. Óriási kreativitást és energiát hozott magával Seattle-be, eltökélten, hogy megőrizze a magyar kultúrát az emigránsok valamint a magyar elődőkkel rendelkezők számára, és egyben szélesebb körben is elérhetővé tegye azt.
1983-ban találkozott Sue Isely-vel, egy amerikai néptáncossal, aki a magyar hagyományokra összpontosított. Együtt kezdték megjelentetni a kétnyelvű hírújságot, a „Hírek”-et, azzal a céllal, hogy elérjék azokat, akik magyar örökséggel rendelkeznek vagy érdeklődnek a magyar kultúra iránt. A következő években a támogatottsága oly mértékben megnövekedett, hogy megalapították a Washingtoni Magyarok Amerikai Szövetségét. Márta és a bizottság tárgyalt Bud Bard úrral, az Ethnic Heritage Council (EHC), alapító elnökével, aki megbízta Fred Takeyesu-t, a Washington-i Okinawa Club-tól és Inge Waltz-ot, a Washington-i Osztrák Club-tól, hogy tanácsaikkal segítsék az alapító szabályzat létrejöttét. Az ismeretek megosztása nem magyar közösségekkel és az a tény, hogy Márta a HAAW „hivatalos fotósának” is tekinthető példázza két célját is az Ethnic Heritage Council küldetésének: legyen befogadó és segítő a közösségekkel és dokumentálja a Washington-i lakosok történeteit, hogy ezekkel kiegészítsék Washington állam történelmét. Mártát 1985-ben megválasztották alapító elnöknek, aki lelkes munkával egy összetartó, konfliktusok és viszályok nélküli közösséget hozott létre.
Aktívan részt vett a Magyar Iskola és a tánccsoportok – Betyárok, valamint a Kisbetyárok – alapításában. A néptánc csoport ma a Forgatós nevet viseli. Mindhárom gyermeke tagja volt a néptánc csoportnak, és egyik fia Magyarországon professzionális néptáncos lett, ma pedig igazgatója a Forgatós néptánc csoportnak. Márta sok éven át magyar nyelvet is tanított felnőtteknek.
Az 1980-as években a WAMSz részt vett a Northgate-nél megrendezett „EthnicFest” eseményeken és több éven át sorozatban megnyerve a legjobb stand díját. Emellett részt vettek a nagyon népszerű nemzetközi karácsonyi programokban a Museum of History & Industry rendezésében. Márta megszervezett egy Nyugati-parti oktató körutat is Timár Böske és Sándor részére, akik a Magyar Állami Népi Együttes tagjai voltak. Ennek keretében számos városban tartottak tánc és koreográfia oktatást magyar és nem magyar résztvevők számára.
Márta támogatta a helyi magyar vallásos közösségeket is – a katolikust és a reformátust egyaránt -, miséket és istentiszteleteket szervezve, amelyek során magyar nyelven imádkozhattak a hívők. Nem sokkal ezelőttig orvosi és bírósági tolmácsként is dolgozott bevándorlók számára. Emellett vendégül látott fiatal magyarokat, akik a Kőrösi Csoma program keretében érkeztek ide, azzal a céllal, hogy segítsék a diaszpórában élő közösségeket magyar kultúrájuk megőrzésében. Márta a Northwest területet képviselve vett részt a Budapesten évente megrendezésre kerülő Magyarok Világklubja találkozókon, amely a világban elszórtan élő magyarok összejövetele. Ezen felül a Seattle–Pécs Sister City Association (SPSCA) vezetőségi tagjaként is tevékenykedett. Az egyesület minden évben biztosítja két magyar egyetemista ideutazását, akik tapasztalatokat szerezhetnek az itteni kormányzási formáról es találkozhatnak olyan szakemberekkel, akik az érdeklődési körükbe dolgoznak.
Márta hangsúlyozta, hogy a munkája és az álmai nem valósulhattak volna meg mások támogatása nélkül, akik osztották a hitét és azt a célt, hogy a magyar kultúrát ismertté és elérhetővé tegyék a magyar emigránsok valamint tágabb körben a városunk és államunk lakói számára.