Írta: Id. Domonkos István és Nagy Kinga Bíbor
Id. Domonkos Istvánnal a ‘Life Out of Bounds – Hungary, Alaska, Seattle’ című könyve apropójából beszélgettem. A 2015-ben magánkiadásban megjelent angol nyelvű könyv 20 lebilincselő, anekdótaszerű történetből áll. Egy hihetetlenül izgalmas, kihívásokkal tűzdelt életutat kísérhetünk végig a humoros történeteken keresztül. A könyv megvásárolható, ehhez kérünk küldj egy emailt a communications.haaw@gmail.com címre. A szerző a befolyó összeget nagylelkűen a WAMSz részére ajánlotta fel.
Mondhatni, hogy egy nagyon művelt családba születtem, hat családtagom rendelkezett doktorátussal. Édesapám a Dunapataji Polgári Iskola első igazgatója volt és haláláig ott dolgozott. Fiatalon, 42 éves korában hunyt el. Ezzel szemben én diszlexiával küzdöttem, amit akkoriban még nem ismertek fel. Az írás ment, a kézügyességem is jó volt és a sportokban is jeleskedtem. A diszlexiám miatt azonban nem voltam jó tanuló és ez egy olyan gátlást váltott ki bennem, aminek következtében ösztönösen menekültem minden akadémiai képzéstől, miközben a családban ez lett volna az elvárás.
Mégis akadt egy tanárom, aki felkarolt. Elküldött az izzó gyárba egy tanfolyamra, ahol a sugárzás műszaki eszközökkel történő mérésére képeztek ki. Kiküldetésben jártam Csehországban, ahol kitűntettek és visszatérve a Központi Fizikai Kutatóintézet (jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Energiatudományi Kutatóközpont) munkatársa lettem.
1956-ban csatlakoztam a forradalomhoz és sose mentem vissza az intézetbe. Az ezt az időszakot felölelő történésekről a Hírek előző számában már beszámoltam. Talán csak pár dologgal egészíteném ki azt a cikket. A Széna téren a harcokban nyakig benne voltam. Nem lövöldöztem, egyetlen alkalmat kivéve, mikor tényleg mindenki lőtt. Egy orosz páncélos katonai jármű hajtott be katonákkal. Sortüzet nyitottunk a teherautóra. Egy katona meghalt, a többiek bemenekültek egy épületbe, ahol az ottlakó magyarokat túszként fogságba ejtették. Az orosz katonák követelték, hogy üzenetet küldhessenek a főparancsnokuknak, hogy jöjjenek kimenteni őket. Tűzszünetet rendeltek el a Moszkva és Széna téren és egy orosz tank jött kimenteni a katonákat. Szabó János, a vezetőnk – akit később kivégeztek – adott egy kis pisztolyt és rövid időre a küldönce lettem a várban található Sziklakórház és a Széna tér között. Végül a Bécsi kapuhoz küldtek fel négyünket. A kapuval szemben lévő ház erkélyére raktak bennünket, hogy örködjünk és ha oroszokat látunk, akkor tüzeljünk. Ott voltunk két napig. Nagyon ijjesztő volt, hogy gyerekekként mi voltunk felelősek a vár északi bejáratáért. Ha ellenség jött volna, bajba lettünk volna. Az egyik fiú elsírta magát, a velünk levő lány pedig bepisilt a félelemtől. Az ott lakók élelemmel láttak el bennünket.
Ami megbélyegezte a sorsom, az az volt, hogy a Széna téren bekerültem az ott harcolók hivatalos névsorába, ami már a forradalom alatt az ávósok kezére jutott. Fiatalok és naívak voltunk, adtuk a nevünket, a következményekkel nem számoltunk.
A Vérmező mellett volt egy többemeletes ávós épület, azt elfoglaltuk. Addigra már mindenki elmenekült belőle, még az épület aljában lévő börtön is üresen állt. Ellenben találtunk benne nagyon sok élelmet, felszerelést és fegyvereket. Én egyből a rádiókhoz mentem a felső emeleten.
Emlékszem, innen haza mentem a Logodi utcába. Egy ott talált nagy juhász szörme kabát volt rajtam. A családom be se akart engedni mikor megláttak. Mondták, hogy csak a fegyver és a lőszerek nélkül léphetek be a lakásba.
Két nappal az ávós épület elfoglalása után jött a hír, hogy az oroszok teljes támadást indítottak. Tudtuk, hogy ott nem maradhatunk. Az udvaron volt egy teherautó, amely kommunikációs eszközökkel volt felszerelve. Az autót megpakoltuk fegyverekkel és rádiókkal és harmadmagammal felmentünk a János-hegyi kilátóhoz. Én voltam 19 éves, a sofőr fiú nálam is jóval fiatalabb volt, meg voltam lepődve, hogy ennyi idősen már tudott teherautót vezetni. A környék tele volt már visszavonuló, ittas állapotban lévő harcosokkal. Ahogy mentünk fel a teherautóval a hegyre, azt hitték, hogy ávósok vagyunk és figyelmeztető lövéseket adtak le, hogy ne menjünk közelebb. Mi leugrottunk az autóról, be az árokba és ordítottunk, hogy “Ne lőjetek, a Széna térről jövünk!” A kocsiból odaadtunk nekik mindent, a rádiókat kivéve.
A közelben volt a Korányi Tüdőgondozó Intézet, ahol merészen megengedték, hogy az intézet kertjébe parkoljuk a kocsit. Biztosítottak számunkra áramot és élelmet is. Az autó kerekeit beástuk egy gödörbe és faágakkal álcáztuk. A rádiókon főként rövid hullámon Bécset fogtuk. A bécsi rádió mindent tudott, ami Budapesten történt, talán a menekültektől voltak ilyen jól informáltak. Sajnos jött a hír, hogy az oroszok már teljesen körbevették Budapestet és figyelmeztettek minket, hogy a lődörgő, piszkos gyerekeket elfogják, mert sejteni lehetett, hogy részt vettek a harcokban. Ezen hír hallatán, az autó rádióit leszereltük, és a fegyvereket és egyéb felszereléseket ponyvával betakarva elástuk. (Húsz évvel később az unokatestvérem elvitt a helyszínre, de az intézet már nem működött és a gondnok nagyon ellenségesen fogadott minket.)
Elindultam vissza a városba. Út közben behívtak egy házba. Mondták, hogy öngyilkosság, amit csinálok ebben a formában. Javasolták, hogy mosakodjak és borotválkozzak meg. Kaptam egy tiszta inget és egy tejes kannát álcázásképpen. Így sikerült visszajutnom a városba. Láttam az oroszokat, de nem volt nehéz keresztülsurrani rajtuk. Otthon már mindenki azt hitte, hogy meghaltam. Nagy öröm volt, mikor haza értem, viszont mikor közöltem, hogy csak az irataimért jöttem, nagy lett a veszekedés. Mindenképp otthon akartak tartani.
Mielőtt útra indultam volna, szerettem volna elköszönni a barátaimtól. Akkor már harcok folytak az egész városban, a tömegközlekedés leállt. Ha jött egy teherautó, annak a végébe felkapasztkodtunk, így lehetett közlekedni. Jött egy teherautó, ponyvával volt letakarva. Felkapaszkodtam rá. Egy ideig mentem velük, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elhúztam a ponyvát és egy csomó embert pillantottam meg, nagy csomagokkal. Kiderült, hogy ez az autó rendszeresen járt ki Bécsbe és vitte a menekülteket. Négy órán belül elhagytam az országot. Ekkor járt az a rémhír, hogy nem érdemes menekülni, mert a határ le van zárva és mindenkit lelőnek, aki szökni próbál. Közben ez az autó nyílegyenesen átsuhant a határon minden nehézség nélkül, nem volt egy határőr se a közelben.
Mondtam magamnak, hogy ez túl könnyű volt így és egy hússzállító autóval visszamentem Pestre. Gimnázium alatt volt egy barátnőm, aki a családjával együtt nagyon szeretett volna kimenni Svájcba. Felhívtam őket és felajánlottam, hogy jöjjenek velem, tudom az utat, a határ nyitva van. Megbeszéltük a találkozót másnapra. Mikor odaértem, nagy meglepetésemre egy egész csoport fogadott, akik mind bennem bíztak, hogy átviszem őket Ausztriába. Felültünk a vonatra és Mosonszentjánosnál szálltunk le. Négyen együtt maradtunk: a Nati, a mamája, az unokatestvére és én. Hallottuk, hogy van egy paraszt, aki pénzért átviszi az embereket Ausztriába. Bandukoltunk a szántóföldön. Már hó volt, utcai cipőben botorkáltunk a bőröndökkel. Egyszer csak a vezetőnk a távolba mutatott, azt állítva, hogy azok a fények már Ausztria és otthagyott minket. Kiderült, hogy a fények még a határon innen voltak és egy tőzeggyárból szüremlettek ki. Szerencsénkre azonban megpillantottuk a folyót, amiről tudtuk, hogy a határfolyó. Találtunk egy ladikot is, amivel átkeltünk rajta. A másik oldalon ki volt tűzve az osztrák zászló. Korábban hallottam, hogy az osztrákok kitűztek zászlókat, hogy a menekültek köréje gyűljenek és autóval jönnek és összegyűjtik az embereket. Én teljesen kimerülve leültem a zászló tövébe, várva, hogy értünk jöjjenek. A csoport másik felének azonban más narratívája volt erről, ők úgy tudták, hogy a magyar határőrök tűzik ki az osztrák zászlókat és ha ott találnak, akkor visszavisznek Budapestre. Én már olyan fáradt voltam, hogy engem már nem érdekelt semmi, ott maradtam. Nati és az unokatestvére elindultak gyalog Andau felé. Végül jött egy teherautó, az felvett a bőröndökkel, útközben megtaláltuk Natiékat is és mentünk együtt Andauba.
Ott nagyon sok középiskolás barátommal találkoztam. Egy osztrák gróf, akinek magyar felesége volt és sok földjük a határ közelében, kérte, hogy jelentkezzenek a diákok, mert szeretné elvinni őket a vadászházába, ugyanis Andauban ezrek voltak egy helyen. A gróf hozott egy őzet is nekünk, azt ettük. Voltunk vagy tizenhárman. Ott töltöttünk pár napot, majd szép lassan kisebb csoportokban bevitt minket Bécsbe. Egy ebéd után a gróf fia, az általa vezetett autóval elvitt minket moziba az Elfújta a szél című angol filmre.
Nekem volt egy távoli rokonom Bécsben, aki templomüveg készítő volt, gyáraknak készített mintákat. Ők fogadtak be egy időre. Én Amerikába készültem, mert volt ott egy nagybátyám, aki a II. világháború alatt ment ki és orvosként praktizált Spirit Lake-ben, Iowa-ban. Natiék azonban Svájcba készültek. Volt is nagy sírás-rívás, mikor elköszöntünk egymástól.
Bécsben a vasútállomás közelében állt egy nagy épület és a nagy terme mindegyik asztala egy-egy országot képviselt: Ausztrália, Kanada, USA, Svédország, Norvégia stb. Az emberek kiabáltak át egymásnak egyik sorból a másikba: ‘Ne menjetek Kanadába, gyertek Ausztráliába!’ Elképesztő, hogy sorsok azon dőltek el, hogy ki melyik sorba állt be.
Onnan vonatra szálltam. Bremenhavenben volt egy amerikai csapatszállító hajó, amire tömegével rakták a magyar fiúkat (nem voltak sem nők, sem asszonyok). Sok amerikai magyar volt velünk, akik tolmácsoltak, segítettek. A magyar fiúk a hajó felső részén lettek elszállásolva. A hajó alját zsidó származásúak foglalták el. Szegények a hajó aljában nagyon betegek lettek ugyanis rettenetes vihar volt az óceánon. Az amerikai katonaság már a hajón megkezdte a toborzást. Ígérték, hogy adnak foglalkozást, megtanítanak angolul és amerikai állampolgár leszel. Az a tragikus benne, hogy ezek a fiúk aztán egyenesen mentek Vietnámba. Ekkor még ezt nem lehetett tudni, de pár évvel később kitört a háború.
Én nem jelentkeztem katonának, mert a nagybátyámhoz készültem. Mikor megérkeztem hozzá, azzal fogadott, hogy neki van öt gyermeke, úgyhogy jó lenne, ha minél előbb találnék magamnak munkát. Találkoztam egy hölggyel aki nagyon szerette a magyarokat, így az unokatestvéremmel együtt beirattak minket a University of Dubuque-ra, hogy angolul tanuljunk. Egy büdös szót nem tudtunk angolul, de nagyon élveztük az egyetemi életet és az egyetem is örült a két bolondos magyar fiúnak. Csak az angol tudásunk nem fejlődött semmit.
Az egyetem folyosóján egyszer csak ráakadtam egy hírdetésre. Azt ígérték hogy fizetik az utiköltséget azoknak akik vállalják, hogy ledolgoznak egy nyarat Sitka-ban, Alaszkában. Spórolás végett stoppal mentem Seattle-be, majd Seattle-ből repültem Juneau-ba, onnan pedig tovább Sitka-ba egy katonai repülővel.
A Seattle-ből Juneau-ba tartó járaton szóba elegyedtem a légiutas kísérő hölggyel. Én borzalmas magyar akcentussal mondtam neki, hogy ‘I am Hungarian’. Erre felugrott és hozott nekem egy nagy tányér ételt, majd egy egész tál ráksalátát. Akkor kapcsoltam és elmagyaráztam neki, hogy ‘I am Hungarian, not hungry’. Erre azt válaszolta, hogy nem baj ha félreértjük egymást, és egyek csak rendesen! Juneau-ban leszálláskor megkaptam útravalóul a maradék ráksalátát is.
Otthon sok indiánokról szóló könyvet olvastam és mikor megérkeztem Alaszkába rádöbbentem, hogy az életem a Cooper regényekkel lett hasonlatos.
Sitka fölött van egy érdekes, magas hegy, a Mt. Arrowhead. Érkezésem után nem sokkal eldöntöttem, hogy ezt meg kell másznom. Azt tudtam, hogy medvék vannak a környéken és hogy jobb, ha viszek magammal puskát. Nehéz volt a feljutás, a csúcs teteje erőpróbálónak bizonyult. Vissza nézve a gyönyörű tájra fókuszáltam, a Sitka körüli 20 apró szigetről készítettem képeket. Végül mikor megfordultam, észrevettem, hogy a másik oldalon kiépített lépcsőn lehetett volna felsétálni. Sitka-ban érdekes módon ezt senki se említette nekem. Alaszkában senki se mondja meg neked, hogy mit csinálj, csak csendben néznek. Különösen az indiánok.
Két évig maradtam Sitka-ban. A Sheldon Jackson Boarding Schoolt a presbiteriánus misszió finanszírozta New Yorkból. Létrehoztak ott egy nagy rádióállomást és az ehhez kapcsolódó épületek felhúzásán dolgoztam. Az iskolában befogadtak, olyan igazi mindenes lettem, még éjjeli őrként is dolgoztam. Nagyon élveztem Sitka-ban lenni, indiánokkal és eszkimókkal voltam körülvéve, de maga a keresetem elég szerény volt.
Sitka volt a régi orosz fővárosa Alaszkának, mielőtt Amerika megvette volna Oroszországtól. A templom még most is ortodox és oroszul tartják a misét. A II. világháború alatt Sitka erődítményként szolgált a japánok ellen. Ott tartózkodásom alatt felépítettek egy hatalmas faörlő gyárat és a fűrészport Japánba exportálták. A kuriózum az, hogy az erődítmény, amit eredetileg a japánok ellen építettek, most fogadta a hatalmas japán hajókat, hogy megtöltsék fával és Japánba szállítsák. Sikerült elhelyezkednem ennél a cégnél. Nagyon sokat dolgoztunk, de nagyon jól fizettek. Akkor végre beért, amit az egész családom szeretett volna: lett elég pénzem és beiratkoztam az egyetemre. Így kerültem Fairbanksbe, ugyanis ide vettek fel, azzal a kikötéssel, hogy közben elkezdek egy angol tanfolyamot. Ezért kezdetben főleg olyan tárgyakat vettem fel, amihez nem kellett túl sok angol, például matematikát, kémiát és rajzot és ezek nagyon jól mentek.
A Sitka-i iskolában megismertem egy indián nőt, aki akkor végzett. Nagy volt a szerelem köztünk. Miután elkezdtem az egyetemet, elmentem érte Dél-Kelet-Alaszkába, Metlakatlába, hogy őt is Fairbanks-be hozzam. A hatalmas hegyek között 8-10 láb magas hófal futott az út szélén, úgy nézett ki, mint egy hósikátor. A déli Haines tengerparttól Fairbanksig két napig tartott az út. Fairsbanksben találtunk neki munkát az egyetemen, én pedig elkezdtem tanulni. Röviddel utána megházasodtunk és beköltözhettünk a házas diákoknak fentartott területre. Vettünk egy kis trailert és ott laktunk. Három év alatt három gyermekünk született.
Öt évvel később, mikor befejeztem az egyetemet, ki kellett költöznünk. Vettem két hold földet és – most már fogalmam sincs hogy hogy tudtam, bírtam -, de egy nyár alatt felépítettem egy házat a hegyoldalba. A feleségem a gyerekekkel hazament a Metlakatla rezervátumba tavasszal és mire visszajöttek ősszel már készen várta őket a meleg házikó, ahol a gyerekeink mezítláb kúszhattak-mászhattak, miközben kint -40 C volt. Alaszka egy brutális hely családok számára. Egyedülállóként jó, mert magas a fizetés, de családoknak nagyon nehéz, szeptembertől májusig teljes sötétség van. Cserébe a nyár gyönyörű szép.
Az alaszkai élet nagyon nehéz volt, épp hogy csak túléltük. Ha ott maradtunk volna, nem lett volna elég pénzünk, hogy életben maradjunk. Miután megépítettem a házat, munkából hazamenet mindig vittem haza két 5 gallonos hordóban vizet, egyikben hideget, másikban meleget. Akkor még nem volt k-*útunk. Mikor végre lett kútunk, ha látogatóba mentünk barátokhoz, mindig ivóvizet vittünk nekik.
Mikor Florence a legkisebb gyerekemmel volt állapotos és megkezdődtek a féjdalmai, rohantunk volna a kórházba, de a kocsi nem indult a decemderi hidegben. A feleségemnek és nekem kellett tolni a kocsit, hogy beinduljon a motor.
Amíg itt laktunk, sokat vadásztam. Csak szarvast ettünk minden variációban, a gyerekek nem is ismerték a marhahúst. A vadászat nem egy egyszerű dolog, nem úgy történik, hogy kimegyek az erdőbe és egyből jön az állat, hanem el kell vezetni a megfelelő helyre, akár több száz mérföldre, sokat kell gyalogolni az erdőben és néha órákat ücsörögni a fa tetején, várni, hogy zsákmányra találj.
Egy alkalommal mégis nagy szerencsém volt. A kocsimon dolgoztam a ház udvarán, az udvar délre nyitott volt. Egy teherautó száguldott be a bekötő úton és ordított a sofőr, hogy ott egy szarvas a ház mögött. Szegény állat fennakadt a kerítésben. Sikerült zsákmányul ejtenünk, a felét ő kapta, a másik felét pedig mi. Utána hencegtem vele a kollégáimnak, hogy nem kell itt többszáz mérföldeket vezetni, ezt otthon is el lehet intézni.
Egy másik alkalommal a Mount McKinley Parkban vadásztunk kollégákkal. A céges teherautó meg volt pakolva 4-5 rénszarvassal és egy szarvassal. Majdnem megfagyva vacogtunk az autóban, mire visszaértünk Fairsbanks-be, ami kb 200 mérföldre volt. Egy rénszarvas engem illetett a zsákmányok közül. Ledobták a ház előtt az autóról és a többiek mentek is tovább. Beráncigáltam az állatot a nappaliba, műanyagra fektettem és levetköztem alsónadrágra, mert a házban nagyon meleg volt. A feleségem a gyerekekkel bement a hálószobába, én pedig megpróbáltam feltrancsírozni a húst. Egyszer csak kopogtak az ajtón. Kinyitottam és egy rendőrt pillantottam meg, aki útbaigazítást szeretett volna kérni. Én ott álltam véresen, egy késsel a kezemben. Csak annyit tudott kérdezni: ‘What the hell are you doing?’ A feleségem úgy nevetett, hogy micsoda remek időzítés.
Alaszkában úgy tartják, hogy ahhoz hogy valódi helyinek számíts, hogy ”Sourdough”-vá válj (alaszkai kifejezés, amely olyan személyt jelöl, aki már több telet is átvészelt Alaszkában), öt kitételt kell teljesítened. Én négyet már kipipálhattam a listáról: mostam aranyat, baráti viszonyt ápoltam az indiánokkal, megmásztam egy magas hegyet és lőttem szarvast. Már csak egyetlen egy hiányzott, nem pisiltem még a Yukon folyóba. Mikor ezt egy este egy kocsmában elmeséltem pár magyar fiúnak, akik az amerikai légierőnél szolgáltak Fairbanks-ben, támogatókra találtam az utolsó feltétel teljesítéséhez. Pilotaként hozzáférésük volt a katonai repülőkhöz és egyikük felajánlotta, hogy másnap hajnalban felvisz Fort Yukon-ba. Így is történt, másnap hajnalban még sötétben szálltunk fel, a csontbamaró hideg gyorsan kijózanított bennünket. Igyekeznünk kellett, hogy a rövid nappalok miatt időben visszaérjünk.
Büszke voltam magamra, hogy hiánytalanul teljesítettem a követelményeket és igazi alaszkaivá avanzsálódtam, amit megírtam az otthoniaknak is. Hamarosan levelet kaptam egy barátomtól Bécsből, hogy azonnal függesszem fel a levelezést az otthoniakkal és hogy csomagom fog érkezni. Ez így is történt, a dobozban egy kisebb méretű könyv volt, ”Hol vagytok, fiúk?” címmel. Legnagyobb meglepetésemre olyan emigrált magyar fiúk haza küldött leveleinek gyűjteménye volt, akik az amerikai hadseregben szolgáltak. A kommunista Magyarországon attól tartottak, hogy ezek a fiúk azért lettek kiképezve, hogy később ejtőernyősként visszajuttassák őket a hazájukba és ott gerillatámadásokat hajtsanak végre. Ez 1962-ben történt, Magyarországon ekkor még nem tudták, hogy azok a srácok a vietnámi háborúban fognak harcolni három évvel később. Mivel rövid ideig tartalékos katona, ROTC-s voltam az Alaszkai Egyetemen és sok barátom volt a Fort Wainwright katonai bázisról, ezért azt feltételezték, hogy én is a hadseregben szolgáltam. A könyvben ott szerepelt a levelem, amiben elmeséltem, hogy hogyan is avatódtam alaszkaivá, de az ijjesztő benne az volt, hogy fetűntették az Édesanyám nevét és pontos címét is. Otthon ettől az egész család teljesen megréműlt. A levélhez leckéztetésképpen, élcesen ezt a hozzászólást fűzték a könyvben: ‘Milyen szégyenletes és undorító, hogy ez a módja, hogy valaki egy ország állampolgárává váljon!’
Szerencsémre az Alaszkai Egyetem Geofizikai Intézetének egyik professzora munkát ajánlott nekem az északi fény kutatás területén. Az Alaszkai Egyetem híres arról, hogy az összes északi fény kutatást Amerikában ők végzik. Azt szerették volna vizsgálni, hogy milyen az északi fény vízszintes rétegződése. Olyan rakétaműszereket építettem, ami oldalra nézve figyelte, hogy milyen színeket lát és az adatokat visszaküldte a földre. Ezek felmentek 150 mérföld magasra és ezer darabra szétesve visszahulltak. Tehát a munkáim élettartama kb 200 mp-ig tartott és utána kezdhettem elölről. Összesen hét rakétacsomagot építettem. A fellövéshez minden rakétát Washington DC-be, a Goddard Spaceflight Center-be kellett vinnünk, ott tesztelték különböző módokon (rázták, megnézték elektronikai szempontból), majd felküldték a Hudson öbölben fekvő Fort Churchilbe, mert ott van a legjobban látható északi fény, ott a legkönnyebb belelőni az északi fénybe.
A Nike-Tomohawk rakétákat a katonaságtól kaptuk, ugyanis minden rakétának van lejárati ideje. Azokat a rakétákat, amit nem tudtak időben felhasználni, felajánlották kutatási célokra. Ezeket lőttük föl, hogy elemezzük a színösszetételét az északi fénynek. Azért volt nagy katonai érdeklődés az északi fény kutatás iránt, mert az északi fény zavaró hatással van a radar és rádió hullámokra.
A Washintoni kiküldetésekről szép emlékeim vannak. Volt ott egy magyar étterem, az Old Budapest. Nagyon elegáns hely volt, soktagú cigányzenekarral. A menün ráakadtam egy számomra érdekes fogásra: ‘Fried Chicken a la Dunapataj’. Mikor rákérdeztem a pincérnél, hogy honnan ered a név, kiderült hogy a tulaj és a konyhai személyzet is odavalósiak, ráadásul Édesapám tanítványai voltak. Utána ha a fővárosban jártunk, mindig elmentünk a magyar vendéglőbe és az alaszkai csapatunknak a cigányok mindig eljátszották a ‘Befutta az utat a hó, céltalanul fut a fakó’ című dalt.
Én rémesen élveztem ezt a munkát, de a negatívuma az volt, hogy a feleségem sokszor maradt otthon a -40 C-ban egyedül 1,5 – 2 hónapra a három gyerekkel. Hiszen az északi fényt nem lehetett időpontra megrendelni. Sokszor ott ültünk napokig és csak vártunk és amikor megérkezett az északi fény, akkor fellöttük a rakétát és már rohantunk is haza.
Kerestem a lehetőséget, hogy megkönnyítsem a feleségem és a családom életét, ezért kapcsolatba léptem a University of Washingtonnal. Nyitott pozíció iránt érdeklődtem és pozitív választ kaptam. Ezért eladtuk a házunkat Alaszkában és családostul Seattle-be költöztünk. Megérkezésem után egyből jelentkeztem az egyetemen. Ekkor derült ki, hogy csak egy év múlva tudnak alkalmazni. Én sajnos nem várhattam ennyit állás nélkül. Szerencsémre Dél-Afrikából épp Seattle-ben volt egy tektonikai professzor, aki embereket toborzott és én egyből jelentkeztem. A Csendes-óceánnak, Észak- és Dél-Amerikának van egy-egy lemeze és ez a három a Galapagos-szigetek közelében ütközik össze. A kutatásunk célja az volt, hogy megtaláljuk, hogy hol van pontosan ez az összeütközési pont.
A feleségem sajnos nem érezte jól magát Seattle-ben és vissza akart költözni Alaszkába. Felajánlottam neki, hogy majd én gondjukat viselem a gyerekeknek, akkor még nem tudtam, hogy ez milyen felelőséggel jár. Ő visszament Alaszkába. Kezdetben Édesanyám jött ki segíteni. Az egyetemen jeleztem, hogy nem szeretnék többször a tengerre menni és olyan hosszan távol lenni a családomtól. Amúgy is tengeribeteg voltam mindig.
Átkértem magam a Légkörkutató részlegre. Az egyetem vásárolt egy multimilliomostól egy B-23-as gépet és az lett átalakítva kutatási célokra. Amire talán a legbüszkébb vagyok, hogy nem volt repülőgép mérnökük és engem kértek fel, hogy a szemcsemérő műszereket valahogy ráerősítsem a gép szárnyaira és belülről felszereljem műszerekkel. Ez hatalmas felelősség volt, mert ezek igen nehezek. Ezzel a repülővel vettük fel a Mt. St. Helen vulkán kitörését 1980-ban, minket engedtek egyedül a vulkán közelébe repülővel. Később ennek a repülőnek beragadt az egyik kereke és egy kerékkel kellett leszállást végrehajtanunk. Ezt a gépet összetörve a légierő vásárolta meg. Helyrehozták és jelenleg a McChord Repülőgépmúzeumban látható. Összesen három repülőnek a beszerelésén dolgoztam.
Másik emlékezetes kutatásunkat Kelet-Kanadában végeztük. Timmins mellett egy 5 négyzetmérföldnyi területet felgyújtottak direkt nekünk. A nagy füsttoronyba belerepülve a füst szemcseösszetételét vizsgáltuk. A repülőnk párszor majdnem felfordult, minden szétszórodott és én is az életemért kapaszkodtam a repülőbe, erről a kép a könyvem fedőlapján látható.
Mondhatni, hogy az egész életem a munkámról szólt és mindig olyan problémákat adtak, hogy úgy éreztem nincs más választásom, mint megoldani őket. ‘Magician’-nek hívtak. Szerencsére a főnökeim mindig mellettem álltak és a kutatásokra mindig akadt szponzor. Mikor nyugdíjba mentem, sokan jöttek el a búcsúztatómra. Megköszöntem, hogy 40 évig hagyták, hogy azt csináljak, amit akarok. Az igazat megvallva azonban majdnem minden az én akaratom ellenére történt. Mindig a sors lökött egy irányba és mindig találtam embereket, akik bíztak bennem. Számomra a Jóisten jelenléte akkor nyilvánul meg, mikor váratlan dolgok tőlem teljesen függetlenül, az akaratom ellenére történnek. Akkor tapasztalok olyan dolgokat, amire nincs magyarázat.
