Írta: Horváth Boros Márta, fordította: Hauptricht István
Kosály Márta hosszú ideig tagja volt a Washingtoni Magyar Amerikai Szövetségnek. Ő ugyanakkor barátom, kedves barátnőm volt éveken át.
Márta férjével, Kosály Györggyel és leányukkal, Pannival, aki akkor a 20-as évei elején járt, 1980-ban vándorolt be az Egyesült Államokba. Még mielőtt Seattle-be jöttek volna, Kosály professzornak állást ajánlottak a Washington Egyetemen az atomfizika tanáraként, így Kosályék úgy érkeztek ide, hogy munkahely várta őket. Annak ellenére, hogy Kosályék zsidó hitűek voltak, őket egy keresztény család szponzorálta, és a két család hosszú ideig jó barátságban maradt. Márta szeretett visszaemlékezni arra, hogyan ünnepelték együtt a karácsonyt és hogyan énekelték a hagyományos karácsonyi énekeket a karácsonyfa mellett. Az elsők között volt családtagjaim és barátaim közül, aki karácsonyi üdvözlőlapot küldött nekem.
Amint letelepedtek Seattle-be, Márta nem vesztegette az idejét. Beiratkozott az egyetemre, hogy megvalósítsa élete álmát, hogy pszihológus legyen, illetve gyógyitó egyben. Már volt egy, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen (ELTE) szerzett diplomája magyar-román tanár szakon. Főszerkesztőként dolgozott a Panoráma Kiadónál utikönyvek kiadásánál. De az álma az volt, hogy terapeutaként dolgozhasson és nem késlekedett, hogy megszerezze új diplomáját, egy mesterképesítést, ami során a tanulmányait természetesen angol nyelven folytatta a Seattle Pacific egyetemen.
1984-ben találkoztam vele röviddel azután, hogy megszerezte az új diplomáját. Részt vett azon a magyar néptánc eseményen, amelyet Sue Isely szervezett a Kane Hall-ban, a Washington Egyetemen. Márta megkeresett engem és bemutatkozott. Emlékszem, mennyire lenyűgözött ennek az apró, csillogó szemű nőnek a teljesitménye és mennyire csodáltam az éles esze miatt. Be akarta mutatni az új vállalkozását és nagylelkűen felajánlotta szolgáltatásait az új magyar bevándorlók és közösségünk tagjai részére. Ingyenes előadást tartott a kultúrsokkról és arról, hogy hogyan lehet megkönnyíteni a beilleszkedést az új, amerikai életükbe.
Ez volt a kezdete a személyes barátságunknak. De még ez előtt felajánlotta, hogy segít a hírleveleink – a HÍREK – kiadásában. Habozás nélkül elfogadta annak a lehetőségét, hogy önkéntesként sok éven át továbbra is segédkezzen a HÍREK munkáiban és 1995-96-ban annak a könynek a szerkesztésében, amit a Szövetség adott ki, „Az első tíz év” címmel. Az ő magyar nyelv tudásában kétségek nélkül mindig megbízhattam.
Nem emlékszem mikor, de szokásunkká vált, hogy kimenjünk valahová ebédelni. Gyakorta az Aurora úton található kínai vendéglőbe jártunk, addig amíg Márta kérte, hogy inkább az otthonainkban találkozzunk étterem helyett, mert nyilvános helyen a hallásproblémája gondot okozott neki. Mindketten szerettük a jó ételeket, megosztottunk egymással recepteket és nagyszerű ebédeket készítettünk egymásnak. Mindvégig nagyon értékelte a főztömet és süteményeimet.
Mikor már étkezési nehézségei adódtak, a házilag készített Tiramisumat kérte.
Györggyel nagyszerű párost alkottak és nagyon jól kiegészítették egymást. Eljöttek az 50. születésnapi összejövetelemre, amit az akkori, nagylelkű barátom szervezett. Még mindig emlékszem az ajándékukra, amit abból az alkalomból kaptam és még tartogatok azokból az ajándékokból, amelyeket a nálam rendezett ebédek alkalmából hozott. Én is meghívott voltam a kollegáival és családtagjaival együtt, arra az összejövetelre amelyet a nyugdíjazása alkalmából szerveztek és amely a második karrierje végét jelentette.
Márta szenvedélyes volt. Emlékszem egy esetre egy cikk kapcsán, amelyet valaki beküldött a karácsonykor megjelenő HÍREK részére. Márta rendkívül felháborodott amikor elolvasta a cikket. Úgy érezte, hogy a szerző rasszista előítéletekkel viseltetett a románok iránt egy olyan történetben, amely egy fiatalemberről szólt, aki vele és feleségével lakott Erdélyben. Márta hajthatatlan volt, hogy ne közöljük ezt a történetet, amit végül tanácsára nem jelentettünk meg. A szerző ezt követően rám és Sue-ra, mint a HÍREK kiadóira haragudott meg, mert cenzuráztuk a cikket, de mi véletlenül sem szerettünk volna megbántani azon tagjainkat, akiknek esetleg a házastársa erdélyi román.
Megosztottam vele a legintimebb titkaimat és tudtam, hogy nála ezek jó kezekben vannak és sohasem használja fel ezeket ellenem. Ugyanakkor megosztottunk egymással történeteket gyermekeinről, unokáinkról is. Sohasem panaszkodott a családjáról, vagy a munkatársairól, velem ellentétben, aki szabadon ráömlesztettem a gondjaimat. De nemcsak a problémáinkról beszélgettünk, hanem élveztük egymás társaságát és sokat nevettünk.
Amikor a Northgate Mall-ban lévő JC Penney-ben dolgoztam, néha megállt az üzletnél, meglátogatott a pultnál, és annyit beszélgettünk magyarul és nevetgéltünk, hogy féltékennyé tettük a kollegáimat. Kiderült, amint egy férfi kollegám megosztotta velem, hogy ő és a felesége Márta páciensei voltak, amikor gondjaik adódtak a házasságukkal.
Eljött, hogy előadást tartson az egyedülálló katolikusok csoportjának is, ahová annak idején én is tartoztam és ahol egy éven át programszervező és koordinátor voltam. A csoport nagyon kedvezően fogadta őt.
Márta mohón olvasott, szerette a magyar nyelvet és folyamatosan magyar könyveket és folyóiratokat olvasott. Előfizetője volt haláláig a magyar irodalmi újságnak, az Élet és Irodalomnak. Mikor már kevésbé volt fizikailag aktív, az olvasásra támaszkodott és arra kért engem, hogy hozzak neki a könyvtáramból magyar könyveket. Ahogy az egészsége romlott, rendszeresen meglátogattam és minden alkalommal 3-4 könyvet és itthon készített finomságokat vittem neki. Mindenért nagyon hálás volt és azért aggódott, hogy nehogy kifogyjak az olvasnivaló könyvekből. Ez nem történt meg.
Tavaly ősszel történt a zsidó Sukkot ünnepen egy humoros történet, amin sokat nevettünk. Azt terveztem, hogy meglátogatom, de rájöttem, hogy a látogatásom az ünnep hetére esik, ezért eldöntöttem, hogy készítek valamilyen „zsidó” ételt. Kitaláltam, hogy sütök challah-ot, édes zsidó kenyeret, ami olyan mint a magyar fonott kalács. Utánanéztem a neten egy eredeti receptnek, hogy elkészítsem az édes kelt-kalácsot. A recept egyféle citromhéjjal kevert darabos kristálycukrot írt elő, amit a challah tetejére kell szórni, és ami nem szabad megolvadjon a sütés alatt. Ilyen nem volt nekem otthon, de találtam olyan darabos kristálycukrot ami karácsonyi sütemények diszitésére szolgált és piros volt. Rászórtam ezt a durva vörös cukrot, citromhéjjal keverve a challah-ra. Nem olvadt meg sütés közben, de végül nagyon vörös lett. Lefotóztam és feltöltöttem a képet a Facebook-ra és egy zsidó barátom megjegyezte, hogy még életében nem látott ilyen vörös challah-ot. Ez jó okot adott nekünk Mártával egy újabb nevetésre.
Amióta elment, sokat gondolok rá. Még a lányom is gyakran emlegeti, főként amikor emlékeztetni akar Márta tanácsaira.
Nagyon hiányozni fogsz, barátom. Hiányozni fog intelligens, éles eszű, szellemes egyéniséged, nagylelkű természeted, a közös étkezéseink, kultúránk, nyelvünk, és a humorod.
A veje emlitette búcsúbeszédében, hogy Márta 3 Beatles dalt kért a temetésére. Egyik ezek közül az “All you need is love”. Szerettelek, Márta és mindig is foglak.
A WMASz és a magam nevében szeretném őszinte részvétemet kifejezni odaadó lányának, vejének, és szeretett unokáinak. Nyugodjon békében és emléke legyen áldott!
