Ördög Zsuzsa visszaemlékezése 1956-ról

Magyar Testnevelési és Sportmúzeum tulajdona

Írta: Suzie Zimsen (Ördög Zsuzsa), fordította Nagy Kinga Bíbor

Sokan írtak már az ’56-os eseményekről. Engedjétek meg, hogy most bemutassak néhány olyan eseményt, melyek talán kevésbé ismertek. Eredetileg Ördög Zsuzsanna volt a nevem. 1940 áprilisában születtem. A szüleim és az öcsém 1947-ig Pesten éltek. Apukámnak volt egy autóalkatrész boltja az üzlettársával, aki zsidó származású volt. A bolt tulajdonképpen a zsidó férfi rejtekhelyéül szolgált.

Amikor a kommunista állam megkezdte a nagyvállalatok államosítását, édesapám tudta, hogy utána a kis cégek fognak következni, beleértve őt is. Így eladta az üzletet és vett egy négyemeletes házat a Moszkva téren (most Széll Kálmán tér). Emlékszem a költözésre, ahogy ülök egy lovasszekéren egy rakás bútor tetején.

12 évesen tanultam meg úszni. Nem sokkal ezután egy helyi uszodában az öcsém, aki nem tudott úszni, beugrott a vízbe és elsüllyedt. Utána ugrottam és kihúztam. (Később kétszeres világbajnok lett a vízilabda válogatottal.) 16 évesen versenyző voltam, amikor a melbourne-i olimpiát 1956 őszére tűzték ki. Ausztráliában a nyár novembertől januárig tart, a sportolók kiválasztását az olimpiai játékokra egy bizottság végezte, nem versenyeredmények alapján dőlt el, mint itt. Én is bekerültem a válogatottba.

Októberben demonstrációk kezdődtek. Forradalom lett belőlük. Elkerülendő, hogy a sportolók belekeveredjenek veszélyes tevékenységekbe, a bizottság úgy döntött, hogy az összes olimpikont a Svábhegy tetején helyezik el. Itt volt egy szálloda (a szerk. Vörös Csillag Szálló), uszoda és néhány atlétikai pálya is. Edzeni pedig a Margit-szigetre vittek bennünket.

Mivel gyakorlatilag el voltunk zárva a Svábhegy tetején, egyik sportoló sem vett részt a demonstrációkon, zavargásokon és a harcokban. Egy este mindannyiunkat elvittek moziba, hogy ezzel kicsit oldják a bezártságunkat. A film után hallottuk, hogy Sztálin hatalmas acélszobrát, a csizmája tetejénél elvágva, ledöntötték. Mire odaértünk, a szobor eltűnt. A ledöntése után a tömeg végigcipelte az Andrássy úton egészen a rádió székházig.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy lementem a Moszkva téri otthonomba összepakolni a dolgaimat. Aztán biciklivel egyedül a Margitszigetre az uszodába, hogy összeszedjem a “cuccaimat”. Azon a napon nem volt harc a környékünkön. A villamos nem járt, az épületeken és utcákon mindenhol golyótalálatok nyomai éktelenkedtek. Ki kellett kerülnöm a krátereket és a törmelékkupacokat az utcán. Gond nélkül hazaértem és összepakoltam a bőröndömet, amin Anyukám kicsit módosított. Levágta a bélés öltéseit, belerakott negyven dollárt a kertben elásott paradicsomkonzerves dobozból, és az eredeti tűlyukak mentén újra összevarrta.

Ideje volt indulni. Apukámmal gyalog indultunk el a Svábhegyre. A fogaskerekű vasút továbbra sem járt. Apu cipelte a bőröndömet.

A forradalom miatt nem szálltak le Budapesten az Air France járatai, ezért busszal kellett Prágába mennünk. A busz hátuljában ültem le. Édesapám utánam jött a buszra, és azt mondta: “Ha tudsz, maradj kint.” Nagyon bátor dolog volt ezt akkor hangosan kimondani egy kommunista országban.

A magyar-csehszlovák határon feltartóztattak minket, a sötétben órákig vártunk, miközben az őrök MINDENT átvizsgáltak. Hajnali 2 körül engedtek át minket a Dunán. Később azt mondták, hogy egy nagy csapat orosz tank fordult rá az útra és indult el Magyarország fele azt követően, hogy a mi buszainkat átengedték. Egy időre mi voltunk az utolsók, akik legálisan lépték át a határt.

A buszok elvittek minket egy Prága melletti iskolába, ott aludtunk és maradtunk néhány napot, edzeni is volt lehetőségünk, amíg az Air France gépére vártunk.

Prop Planes típusú géppel utaztunk és az út elég hosszadalmasnak bizonyult. Hét vagy nyolc nap alatt értünk célba. Első állomásunk Törökország volt. Ezután Szaúd-Arábia felett repültünk el, ahol életünkben először láttunk olajfinomítókat, melynek lángjai a földgázt égették el. Következő tankolás…. India. Mindannyian összegyűltünk a járdán. Nehru úr, maga a miniszterelnök fogadott bennünket, és egy kabrióval vezetett bennünket körbe, hogy mindannyiunkat személyesen is megismerhessen.

A következő állomás Szingapúr volt. Pár napra megálltunk, hogy az atlétáknak lehetőségük legyen edzeni. Megdöbbenésemre az úszómedence TENGERVÍZZEL volt feltöltve. Úszószemüveg hiányában csípte a szemünket. Ki tud EBBEN úszni? Figyelmeztettek bennünket, hogy véletlenül se igyunk a vízből a baktériumfertőzöttség miatt. Követtem az utasításokat, de arra nem gondoltam, hogy csapvízzel nem lenne szabad fogat mosnom. Ez elég volt egy bélfertőzéshez. Szerencsére mire elkezdődtek a játékok, már elég jól voltam ahhoz, hogy versenyezzek.

Tovább repültünk Darwinba, majd Melbourne-be. Emlékszem rá, ahogy hosszú órákon keresztül figyeltem az alattunk elterülő teljesen sivár, kietlen tájat. 16 évesen nehezemre esett elképzelni ekkora kiterjedésű semmit. Melbourne-ben leszállva egyből az olimpiai faluba mentünk, ahol a csapatokat nemzetiség szerint szállásolták el.

A csapat hivatalos egyenruhájának részét képezte egy kék blézer. A forradalom miatt azonban nem készült el időre az összes blézer. A hiányzó blézereket végül Melbourne-ben varrták. Ezért látni a megnyitóról készült képeken két különböző kék színű egyenruhát a magyar csapattagokon.

Otthon az oroszok nyertek. A házunk mögötti nagy parkot, a Város Majort használták tank lágerként. Egy délután egy katona unalmában megtöltötte a csövét, és véletlenszerűen sortüzet adott le. Édesanyám a konyhában főzött, majd átment a ház másik felében lévő fürdőszobába. A lövedék a konyha egyik sarkában robbant fel és lerombolt két falat. Apám végül megjavította – pedig az államnak kellett volna – miközben anyám 1962-ben meglátogatott Seattle-ben.  2017-ben a padlólapon még láthatóak voltak a repeszek okozta hibák. Emlékeztetőként az Isteni gondviselésről.

Kevesen emlékeznek a magyar úszóválogatott ezen az olimpián elért eredményeire. Mindenki emlékezik azonban a magyar vízilabdázóra, aki egy sérüléssel a homlokán emelkedik ki a vízből és az arcán csorog le a vér. Az elődöntő során támadta meg egy orosz játékos. Ő pedig visszaütött. A játékvezetők megállították a mérkőzést, és Magyarországnak ítélték a győzelmet. A hatóságok attól tartottak, hogy a budapesti utcai harcokat a medencében játszanák le a fiúk.

Egyik nap, mikor a versenyem késő délutánra volt kiírva, egy csoportunk buszra szállt és moziba ment (angol nyelvű filmre). Megállt az órám. Amikor erre rájöttem, taxiba vágtam magam, hogy minél előbb az uszodába érjek. Átöltöztem gyorsan, és nem sokkal a versenyem kezdete előtt érkeztem meg. Az edző, aki az olimpiai úszócsapat edzője volt – nem az én budapesti edzőm – dühöngött. Nyilvánosan és hangosan sértegetett engem és kizárt a váltóúszó csapatból. A saját számomban azonban indulhattam. Természetesen nem nyertem érmet. Meg kell jegyezni, hogy az ausztrálok szép csendben felkészítettek három kiváló úszót, akik felülmúlták a világ összes többi versenyzőjét. Sokkal gyorsabban úsztak, mint bármelyikünk, akár európaiak, akár amerikaiak.

Az amerikai falu a magyar faluval szemben volt. Buszok közlekedtek az olimpiai falu és az uszoda között, ahol edzhettünk néhány nappal a versenyszámaink előtt. Egy alkalommal lekéstem a buszomat, de felszálltam egy éppen akkor induló másik buszra, ami az amerikai faluba ment. A buszon összebarátkoztam egy amerikai úszóval, Nancy Ramey-vel, aki a Mercer Island-en élt. Nem beszéltem angolul, de élveztem az amerikai fuvart. Nancy tudtomon kívül táviratozott a szüleinek és mesélt nekik erről a magyar úszó lányról, akivel megismerkedett.

A játékok befejeztével mindannyiunkat megbeszélésre hívtak, a magyar küldöttség összes tagját, beleértve a kísérőket, adminisztrátorokat és a kormány által megbízott megfigyelőket. Megkérdezték, van-e olyan közöttünk, aki nem tervez visszatérni Magyarországra? Azt mondták, a repülők drágák és nem engedhetünk meg magunknak két gépet, ha csak egyre van szükség. Senki sem emelte fel a kezét. “Rendben! 8:00-kor legyetek a csomagjaitokkal a busznál, 8:30-kor beszállás és 9:00-kor indulunk. Aki lekési a buszt, az onnantól magára lesz utalva.”

Négy évvel korábban a menedzserek fizikailag felcibálták a repülőgépre a vonakodó sportolókat. Ezúttal meg volt kötve a kezük. A Magyarországgal való kommunikáció zéró volt. A tengerentúli hívás méregdrága volt. Senki sem tudta, mi történik otthon.

Ha a menedzserek túl engedékenyek: mindenkit hátrahagynak, aki maradni akar és az oroszok nyernek, akkor hazaérve nagy bajba kerültek volna. Ha a vezetők agresszíven lépnek fel: mindenkit felrángatnak a repülőre és a Szabadságharcosok győznek, lehet, hogy egy lámpaoszlopon lógva végezik. Azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy politikailag nagyon korrektek, ezért semmit se mondtak.

Emlékeim szerint Nancy ablakából néztem, ahogy a buszok elindultak a többiekkel. Aztán én és még néhány sportoló a helyi busszal kimentünk a repülőtérre, és néztük, ahogy a többiek felszállnak a repülőgépre. A fényképem, ahogy egy 3 láb magas drótkerítés mögött állok könnyes szemekkel, később megjelent az amerikai híradóban.

Miután a gépek elindultak Magyarország fele, 2 hétig az olimpiai faluban maradtunk. A sajtóban nagy visszhangot keltett az ottmaradásunk és számos házassági ajánlatot kaptam levélben angolul. Ausztráliát Nagy-Britannia büntetés-végrehajtási gyarmataként kezelték. Ennek eredményeként túlarányban voltak a férfiak. 16 évesen házasságra jogosult voltam Ausztráliában, otthon még gyereknek számítottam. Amerikában úgy szintén. Végül 25 évesen mentem férjhez.

Néhány hét múlva Henry Luce, a Life, Look and Sports Illustrated kiadója bérelt a TWA-tól egy Super Constellation gépet, hogy értünk jöjjün Ausztráliába és elhozzon minket az Egyesült Államokba. Meggyőzte a barátait a Kongresszusban, hogy érkezésünkkor mindannyian zöldkártyát kapjunk.

Repülés közben az egyik idősebb sportoló kiállt középre, a folyosóra, és a figyelmünket kérte. Ezt mondta: “Mindannyian hozzá vagyunk szokva ahhoz az élethez, melyet Magyarország biztosított számunkra. Amerikában nem olyan lesz, mint otthon. Sok minden más lesz. Ha a legjobbat szeretnétek kihozni magatokból és az életetekből, sose mondjátok, hogy: “Ez nem olyan, mint otthon. Otthon jobbak a szokások, az ételek, a közlekedés és az oktatás.” Egy ideig kényelmetlenül fogjátok érezni magatokat, de a végén sikeresek lesztek.” [Évekkel később a férjem munkát kapott Németországban és a gyerekeinknek ugyanezt a beszédet mondtuk el.]

Épp napkelte előtt szálltunk le a Fidzsi-szigeteken üzemanyagért. Ahogy lesétáltunk a repülő lépcsőjén és megtettünk 50 métert a terminálig, elcsodálkoztam. A nap nagyon hirtelen jött fel, egyből teljes fényével és erejével forrón sütött. Nem volt pirkadat. 

Az amerikai sajtó lehozta, hogy hamarosan megérkezünk San Franciscoba. Nancy Ramey édesapja, karácsony estéjén munkából hazafelé autózva, letért az autópályáról a Mercer Island-nél, felkeresett egy utazási irodát és vett egy retúrjegyet Nancynek San Francisco-ba és egy egyirányú jegyet nekem Seattle-be. Amint megkaptuk a dokumentumokat tartalmazó borítékot a Bevándorlási Hivataltól és bejártuk a környéket, megjelent Nancy. Felvette a bőröndömet, és azt mondta: “Rendben, gyerünk”. Az édesapja a SeaTac repülőtéren várt minket és hazavitt.

Egy ideig Nancy-éknél maradtam, a Mercer Island Gimnáziumba jártam. Aztán a seattle-i Holy Names Akadémiára kerültem, ahol napi 25 angol szót tanultam, amiből 20-at el is felejtettem, de legalább naponta öt megmaradt. Nyáron egy magyar családnál laktam, Justuséknál Seatle-ben, majd beiratkoztam a Seattle University-re.

Közben Budapesten a Sportminisztérium behívatta Édesanyámat kihallgatásra. Azzal kezdték, hogy “Hol van a lánya?” Fogalma sem volt. Így hát azt válaszolta: „Valóban, hol van a lányom? 16 éves, még gyerek, az Önök felügyeletére bíztam, több ezer km messzire vitték és elvesztették. Követelem, hogy hozzák vissza!” A hivatalnok kikísérte édesanyámat.

De az államot nem akadályozhatták meg. Az édesapámat kitették az állásából emiatt és nem vették fel sehova egy-két évig. A szüleim az ócskasoron árultak, ebből tartották fenn magukat.

Később a Seattle University-n végeztem. 1962-ben a Boeingnél kezdtem el dolgozni mérnökként. Télen Édesanyám meglátogatott, 6 hónapig maradt. Nem kedvelte Dant. A vejének inkább egy magyar diplomatát szeretett volna. 1965-ben Dan és én összeházasodtunk. Édesapám kapott útlevelet, így részt tudott venni és segíteni az esküvői előkészületekben, beleértve az esküvői torta feldíszítését. Mivel nem akartuk magára hagyni a nászutunk alatt, Dan és én elmentünk először San Juan-szigetére és Victoriába, majd Port Angelesbe találkoztunk vele. Együtt utaztuk körbe az Olimpiai-félszigetet. A North Head világítótoronynál lenézett a parton lévő szálkás fahasábokra. „Magyarországon ezt soha nem történhetett volna meg. Az éj leple alatt az emberek felvágták volna a farönköket, és hazavitték volna őket. “

Később, amikor az öcsém megnősült Németországban, Édesapám az Ő nászútjukra is becsatlakozott. Ez a teljesítmény akár világrekord is lehet.

Elköszönés a hazatérő magyar sportolóktól a Melbourne-i reptéren, 1956

Suzie Ördögh and John Boyd reading her order of parole, Seattle, December 26, 1956

Ördögh Zsuzsa aláírja az állampolgársági papírokat a Seattle-i bíróság épületében, 1962. április 23.

Scroll to Top