Bemutatkozik a kommunikációs felelős
Nagyváradon születtem, még a 80-as évek Ceausescu diktatúrája végén. Hálás vagyok a sorsnak az erdélyi származásomért, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni az életben a fontos és kevésbé fontos dolgok között és egy jó értékrendet adott útravalóul. A romániai forradalmat követően, 1991-ben költöztünk át Székesfehérvárra a családommal, de a szüneteket mindig otthon (Nagyváradon és Kolozsváron) töltöttem. Fehérváron a ciszterci nyolcosztályos gimnáziumba jártam, majd ezt követően a Veszprémi Egyetemen tanultam Szálloda és idegenforgalom szakon.
Az egyetem utolsó évét volt szerencsém Finnországban tölteni ösztöndíjasként, ahol egy teljesen más szemléletű, gyakorlat orientált oktatással ismerkedhettem meg. A kiköltözésemet megelőző nyáron Spanyolországban töltöttem egy hónapot, ezt egy amolyan felkészülésnek és próbának szántam az első, önálló külföldi évem előtt. Az utazás célja a 800 km hosszú Camino de Santiago zarándokút gyalogos teljesítése volt, melyet még mindig életem egyik legmeghatározóbb élményeként tartok számon. Ezt a jól sikerült finnországi évet később több külföldi tartózkodás követte. Az élet fintora, hogy bár interkulturális kommunikáció mesterképzésre végül sose iratkoztam be (csak nagyon kevés országban oktatják), mégis gyakorlatilag az egész életem erről szólt. Az volt a filozófiám, hogy jobban meg lehet ismerni egy népet és egy kultúrát lakva, mint egy pár napos villámlátogatás során.
Az egyetem befejezése után Írországban au-pairkedtem fél évet, majd Székesfehérváron az első munkahelyem a Fehérvár Travel utazási iroda volt, mely az ország legkiválóbb kulturális körút szervező cége. Sok országba szerveztem körutakat és így utólag belátva olyan helyekre juthattam el szemtelenül fiatalon, amikről előtte álmodni se mertem. Ezt egy újabb külföldi szakasz követte az életemben, először Spanyolországban önkénteskedtem (ahova még a Camino alatt megfogadtam, hogy később vissza fogok térni meghálálni mindazt a jót, amit másoktól kaptam az út során), majd Ausztriában a szállodaiparban dolgoztam két szezont. Innen pedig már szinte egyenes út vezetett Franciaországba, ahol egy provence-i kis városban éltem és dolgoztam két évig.
Ezután úgy éreztem készen állok a hazaköltözésre és egy 2,5 hónapos ecuadori kitérő után letelepedtem újra otthon. Bár az idegenvezetői vizsgát tíz évvel korábban letettem, mégse dolgoztam korábban a szakmában. Úgy éreztem, hogy vagy most elkezdem, vagy később már túl idős leszek hozzá. Így csaptam bele a budapesti városnézésekbe és őszintén szólva az elején nem ismertem sokkal jobban a fővárost, mint a vendégeim. Azonban nagyon érdekelt a téma, a történelem, a gyönyörű épületek története, az anekdoták. Csak úgy faltam az erről szóló cikkeket és könyveket. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy a hazám és a kultúrám nagykövete lehetek és a látogatók valamelyest az én szemüvegemen keresztül ismerik meg az országot, értik meg a jelenünket és a hétköznapjainkra is hatást gyakorló múltunkat. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy jól érezzék magukat nálunk és pozitív benyomással és emlékekkel távozzanak. A téli szezonra, mikor kevesebb volt a turista, jelentkeztem a Parlament látogatóközpontjába és végül 2,5 évre ott is ragadtam. Azt hiszem nem a munka miatt, hanem mert az épület szerelmese voltam és mindennél többet jelentett számomra, hogy gyakorlatilag szabad bejárásunk volt az Országházba és bármikor megcsodálhattam az épület szobrait és diszítményeit.
Ez egy nagyon intenzív négy év volt két munkahellyel. Nagyon sokat dolgoztam, de megvoltak a céljaim, szerettem volna ingatlant vásárolni és minél jobbá válni a szakmámban. Végül 2018-ban vásároltam egy kis lakást és úgy éreztem, hogy ezzel teljesítettem a családalapítás előfeltételét. Alig telt el két hónap és megismerkedtem a férjemmel. Persze ekkor még nem tudtam, hogy Ő lesz a férjem, csak egy szimpatikus turista volt. 🙂 Több hónap online beszélgetés következett, mire meggyőzött, hogy látogassam meg Seattle-ben, ekkor kezdett szorosabbra fűződni a viszony köztünk. Elkezdődtek a romantikus oda-vissza utazgatások, melyeknek a Covid vetett végett, de a lehetetlen körülmények ellenére is mindig találtunk megoldást, hogy lássuk egymást. Végül 2021 szeptemberében érkeztem Seattle-be jegyes vízummal és két hónappal később össze is házasodtunk Poulsbo mellett, a Suquamish indián törzs területén, ami nagy megtiszteltetés volt számomra.
Érkezésem után igyekeztem bekapcsolódni a helyi magyar közösség életébe és nem sokkal később elvállaltam a szövetség kommunikációs posztját. Hálás vagyok az egyesületnek a felbecsülhetetlen érték- és kultúramentő munkájáért és örömmel tölt el, hogy ennyi jó emberrel találkozhattam és ilyen sok érdekes élettörténetet ismerhettem meg! Köszönet minden önkéntes áldozatos munkájáért, hogy egy kis ‘magyar törzset’ képez itt, az otthonunktól távol, a világ másik végén!